Michael Mandel nemrég még a Business Week vezető közgazdasági szakírója volt, de a Bloomberg-korszakba már nem követte a lapot, fogalmam sincs, hogy miért. Sok cikkét olvastam, néhányat el is tettem. Most a Progressive Policy Institute-ban tevékenykedik, egyéb elfoglaltságai mellett.
Itt bukkantam rá egy újabb írására, ami eredetileg a The Atlantic-ban jelent meg még valamikor október végén. Felfigyeltem a címében megfogalmazott állításra: a gazdaság megmentésének csak két módja van: az egyik az innováció, a másik az infláció.
A gazdasági növekedést valahogy összhangba kell hozni az adósságteherrel – írja Mandel. Ha a növekedés terén nem tudunk csodát tenni, akkor meg kell próbálnunk elinflálni az adósságot. (Ez, ha jól értem, azt jelenti, hogy nem fizetjük vissza, hanem a „nagy nemzeti svindli” /Márai Sándor nevezte így az inflációt/ keretében elvarázsoljuk.)
Reménykedjünk az első út sikerében, de készüljünk a másikra, vagyis az inflációra – folytatja a gondolatot Mandel. Adósságból mindenesetre van bőven: eladósodtak a háztartások, de az államok tartozása is a csillagos égben jár. A lakásokra felvett jelzáloghiteleket nagyon sok család nem tudja rendesen fizetni, egyes európai országok nyakig ülnek az államadósságban. Az USÁ-ban újabb adósságválság közelít: egyetemi hallgatók tömegei úgy vesznek fel diákhiteleket, hogy közben a várható jövedelmük lefelé szánkázik. (A fiatal diplomások reáljövedelme 2000 óta 19%-kal csökkent – írja Mandel, ami, valljuk be, megdöbbentő adat. És ez Amerika!)
Azt, hogy az emberek és az államok miért szeretnek hitelből élni, viszonylag könnyű megmagyarázni. Ami nehezebben érthető: a kölcsönadók vajon miért becsülték túl ügyfeleik visszafizető képességét? Egyértelmű választ nehéz adni, miközben magyarázat többféle is van, mindenki választhat közülük tudása, kedve és pillanatnyi politikai érdekei szerint: az ügyesen átcsomagolt és újraértékesített adósságok érthetetlenekké és követhetetlenekké váltak, a bankárok mohósága nem ismer határokat (ráadásul mindig abban reménykednek, hogy nagyobb bajokat elkerülendő, az államok majd megmentik őket), a hitelezők túlbecsülik a gazdaság növekedési kilátásait, elhiszik azt az állítást, hogy a tanulás busásan megtérülő befektetés, vagy hogy az ingatlanárak mindig emelkednek, és így tovább.
A lényeg: így vagy úgy, de az adóssághegyek az égig nőttek, és most itt állunk megfürödve.
Mi a helyzet a növekedéssel? – teszi fel a kérdést Mandel, és bizony én is erre lennék leginkább kíváncsi. Ha a gazdaság nő, tele lesz a bukszánk, lesz miből visszafizetni az adósságot. A baj az, hogy növekedés nincs magától. A tartós növekedéshez – mondja Mandel – innováció kell és befektetés: befektetés az infrastruktúrába, a termelési és szolgáltatási kapacitásokba, az emberi tőkébe, vagyis a tudásba és a szakértelembe (nyilván nem akármilyenbe, teszem hozzá én.)
A helyzet e téren sajnos nem valami rózsás – búslakodik Mandel. A kutatók a fejlett országokban az innovációs lendület megtörését regisztrálják, a növekedés lassulásának ez az egyik fontos magyarázata. Az sem kizárt, hogy a lassulás nagyobb, mint amekkorát a hivatalos statisztikák mutatnak.
Mi lenne a megoldás? – kérdezi Mandel és vele én is. Fogyasztói társadalom helytett termelő társadalomra lenne szükség – jön a válasz. Át kellene alakítani a kiadások szerkezetét, de az attitűdöknek is meg kellene változniuk. Növelni kellene a kutatás-fejlesztési kiadásokat, gazdaságpolitikai eszközökkel támogatni kellene az innovációt, masszív befektetésekre lenne szükség a szakértelem területén, fejleszteni kellene a termelő infrastruktúrát, méghozzá az exportot szem előtt tartva.
Mi a másik út? Hogyan lehet megszabadulni a bénító adósságtömegtől?
Hát, először is meg lehet kérdezni a hitelezőktől, nincs-e kedvük a tartozások egy részéről egyszerűen lemondani. Adott helyeken és esetekben az állam ezt akár ki is kényszerítheti, de ennek a lépésnek a távolabbi következményekre nézve súlyos kockázatai vannak, például az, hogy az érintetteknek elmegy a kedve a további hitelezéstől. Azt sem árt végiggondolni, hogy kik állnak a hitelezési láncok végén: ha szépen kitapogatjuk a láncszemeket, a sor végén olyan hitelező országokat találunk, mint Kína és Szaúd-Arábia – nem valószínű, hogy könnyű lenne őket rábeszélni a tartozások egyszerű leírására.
Mi marad hát? Az infláció – mondja Mandel. A jó öreg pénzromlás vagy pénzrontás, kinek hogy tetszik. Kellemetlen megoldás, de működhet. Az infláció a bérek és az árak tartós emelkedését jelenti. 4%-os infláció például 50%-os bérnövekedést jelent 10 év alatt, ami megkönnyíti a saját valutában keletkezett tartozások visszafizetését. Ehhez persze meg kell nyerni a központi bank támogatását is, amely például megígérheti: addig nem emeli a kamatlábat, amíg a magasabb inflációs cél nem teljesül. Pénz ömlik a gazdaságba, az adósság inflálódik; láttunk már ilyet, aztán később majd lesz, ami lesz. Ez az inflációs politika akkor lenne igazán eredményes, ha a világ vezető központi bankjai egyszerre tűznék a zászlajukra.
Növekedés vagy infláció? – teszi fel újra a kérdést Mandel. Az infláció mint megoldás működhet, de ez az út veszélyes, akár a pénzügyi rendszer összeomlásához, hiperinflációhoz is vezethet, és persze a felhalmozások, a betétek is elvesztik az értéküket. Kétség nem fér hozzá: növekedni jobb lenne. Az infláció nem teremt értéket, a növekedés viszont igen. Nekünk is, az utánunk következő generációknak is.
Van viszont egy bökkenő: a gazdaság tartós, fenntartható növekedéséhez innováció kell, igazi, jelentős, élvonalbeli innováció. Ész kell hozzá, okos politika, tudás és tehetség, türelem és sok, sok befektetés. Az infláció sokkal egyszerűbb megoldás, inflációt a bolond is tud csinálni.
Tehát növekedés vagy infláció: vajon melyiknek van több esélye?
