h�egy

Csütörtök este. Véget ért a 20. Vezérigazgató Találkozó második napjának szakmai programja. Több résztvevővel beszélgettem a szünetekben arról, milyen irányba kellene ennek a konferenciasorozatnak fejlődnie. Az egyik javaslat: több interaktív, műhelyjellegű, problémamegoldási célú munka. Ez érdekes felvetés, át kell gondolni a lehetőségeket.

Szép délutánokon, csendes estéken néha megcsörren a telefon: különböző szolgáltatók ügynökei hívnak, el akarnak adni nekem valamit. Általában a második mondat után el tudom dönteni, érdekel-e az ajánlat. Ha nem, akár le is tehetném a telefont, de ezt ritkán teszem. Kíváncsi ember vagyok, érdekel a szolgáltató és az ügynök viselkedése.

Legszívesebben én tennék fel kérdéseket: Miért pont engem hívtak? Miért pont most? Miért ezzel az ajánlattal? Amire a leginkább kíváncsi lennék: mit lát a képernyőn maga előtt az ügynök, amikor engem hív, velem beszél? Mit jegyez fel rólam? Mire következtetnek abból, amit mondok? És végül: van-e a nevem mellett valamiféle érték? Mennyit érek én ennek a szolgáltatónak, már úgy értem, gazdasági, pénzügyi szempontból?

Tényleg, mennyit is érhetek? Tulajdonképpen azt kellene tudniuk, azt kellene mérniük, hogy ügyfélként mekkora pluszkiadásokat és pluszbevételeket okozok. Nélkülem ennyi lenne a kiadás és ennyi a bevétel, velem együtt ennyi és ennyi. Vannak tehát hozzám kapcsolódó pénz be- és kiáramlások, amelyek nélkülem nem lennének. Mindezek persze különböző időpontokban keletkeznek. A többi már csak egy kis matematika: ki kell számolni az egyes időszakokra eső egyenlegeket, és valamilyen jól megválasztott rátával jelenértéket kell számolni. Ha ez jó nagy, fontos ügyfél vagyok, érdemes figyelni rám, mindenféle gyémánt, arany, ezüst stb. kártyákat kell nekem küldeni. Ha nem, gyorsan le kell csapni a kagylót vagy fel se kell hívni.

Na jó, de tulajdonképpen milyen pénz be- és kiáramlásokat okozok én? Vannak olyan bevételek és kiadások, amelyek közvetlenül hozzám kapcsolódnak – ilyen például befizetett szolgáltatási díj. Lehetnek azonban közvetett tételek is. Mondjuk elégedetlen vagyok a szolgáltatással és ennek ismerőseim körében hangot is adok, sőt, mindenféle internetes fórumokat is felhasználok a véleményem terjesztésére. Ha sok embert elérek és befolyásos ember vagyok, a pénzáramlások másoknál is megváltoznak a véleményem hatására. Az értékem (ügyfélértékem) kalkulálásánál tehát két dolgot kell figyelembe venni: a közvetlen hozzám kapcsolódó pénzáramlási adatokat és a befolyásomat másokhoz kapcsolódó pénzáramlásokra. Akár még az is előfordulhat, hogy az első negatív értéket mutat (többe kerülök, mint amennyi direkt hasznot hozok), a második viszont pozitívot: mások pénzáramlását a szolgáltató számára kedvezően befolyásolom.

De honnan lehet tudni, mekkora befolyással rendelkezem másokra? Például meg kellene figyelni a hálózati aktivitásomat. Körül kellene nézni a hálón, a közösségi oldalakon: mit csinálok, hány látogatóm van, hány barátom, ismerősöm, üzletfelem, hányszor telefonálok, hány emberrel beszélek... Nemrég olvastam egy cikket, amely szerint a befolyásos emberek telefonálási adatai jellegzetes mintákat mutatnak: gyorsan visszahívják őket, késő este és éjszaka is gyakran folytatnak hosszú beszélgetéseket, társasági események szervezésének idején (például péntek délután) sokat kommunikálnak, a kezdeményezett hívásaik általában hosszúak, a fogadottak rövidebbek. Egy távközlési cég könnyen összegyűjtheti ezeket az adatokat.

Szakszerűen fogalmazva: a CRM-et a társasági hálózatok kontextusába kell emelni. Errek egyre több lehetőség és megoldás adódik.

Spiró György: Tavaszi Tárlat. A történet 1956. októberében kezdődik és az 57-es május elsejei felvonulással – igen, azzal a bizonyos felvonulással - ér véget. Az októberi napokat Fátray Gyula a Rókusban tölti aranyérműtéttel, majd otthon lábadozik. Nem vesz részt semmiben, és ezért azt hiszi, hogy megússza.

Nem ússza meg. Neve bekerül a Magyar Ifjúság egyik számába, ellenforradalmároknak nyilvánított emberek csoportjába. Nem biztos, hogy róla van szó, vagy ha igen, akkor a vádak nyilvánvalóan hamisak. Fátray azt hiszi, hogy megússza egy helyreigazítással.

Nem ússza meg. Beindul a kafkai gépezet és Fátray látja, hogyan változnak meg körülötte az emberek. Új ecsetvonásokkal gazdagodik mindenki portréja: barátoké, munkatársaké, rokonoké, ismerősöké, politikusoké, közéleti embereké. Igazi Tavaszi Tárlat, jellemek tárlata.

Spiró a hatalomátvétel, a leszámolás, a terror és a konszolidáció lélektanát és logikáját elemzi. A nagy rendszer visszatérő, ismétlődő logikáját és benne az egyes emberek viselkedését. Húzd meg, ereszd meg. A tehetségtelenek leszámolása – a náluk egyébként emberileg nem jobb – tehetségesekkel.

Miközben Fátray őrlődik, a valóságos Tavaszi Tárlatot, a nagy művészeti seregszemlét is szervezik a Műcsarnokban. Rengeteg ismert név bukkan fel, akikről kiderül, úgy általában semivel sem jobbak, mint a Fátray környezetének alakjai.

Két különböző, mégis nagyon hasonló Tárlat. Május elsején Fátray fellélegezhet, de tudnia kell, meg kellett tanulnia, hogy a kerék forog tovább. Egy kis optimizmus az általános pesszimizmusban. 

A Transnational Strategy kurzus bő két hét múlva esedékes harmadik foglalkozását a Tata Consultancy Services magyarországi vállalatánál tartjuk, a cég vendégeként.

Tegnap körülnéztem a TCS honlapján és az igazgatótanácsban két ismerős arcot is találtam.

Az egyik Ron Sommeré, aki 1995-től kezdődően hét éven át a Deutsche Telekom vezére volt. Az 1998-ban megjelent Vállalatvezetés felsőfokon című könyvben egy fejezetet a korszak „sztár” vezetőinek szántunk. Ez volt az a periódus (nem sokkal a dotcom lufi kipukkanása előtt), amikor az infokommunikácuiós szektor egyes vezetői valóban olyan médianyilvánosságnak és közismertségnek örvendtek, mint a filmszínészek és a rockzenészek. Lapozom a könyvet és nézem, kikről írtunk: Gerstner, Bon, Vallance, Branson, Ollila, Grove… és persze Sommer.

A másik ismerős arc az igazgatótanácsban Clayton Christensen professzoré a Harvardról. Nemrég publikált egy új könyvet az egészségügyről. Felvettem a megrendelendők listájára.

Március 20-án a The Wall Street Journal hosszú cikket közölt az internetes Nagy Testvérekről, vagyis a mindeféle nyomkövető rendszerekről, amelyek beszivárognak a számítógépünkbe és tájékoztatják a gazdájukat a viselkedésünkről. A lap munkatársai 50 olyan webhelyet vizsgáltak meg, amelyeket főleg kisgyerekek és tizenévesek látogatnak. Megállapították, hogy ezek együttesen 4.123 féle sütit és egyéb nyomjelzőt telepítettek, tehát ha valaki történetesen mindegyiket látogatja, akkor ennyi aprócska kém lesz a gépében, hacsak nem füstöli ki őket valahogy.

A lap azt is kiderítette, hogy ez 30%-kal több, mint egy hasonló méretű, de felnőtteket megcélzó minta esetén, vagyis a gyerekek jóval több megfigyelésre számíthatnak, de nem a szüleik részéről. A gyerek-mintában a pálmát egy olyan webhely viszi el, amely egyedül 248 nyomkövető eszközt telepít.

A telepítők a kapott adatokból profilokat építenek: életkor, ízlés, hobbi, vásárlási szokások, netes aktivitás, lakóhely… kíváncsiságból megnéztem, mit gondol rólam mint reklámfogyasztó alanyról a Google (google.com/ads/preferences). Nem rossz. Azt viszont (remélem) nem tudják, hogy három gépet használok párhuzamosan, általában mindegyeiket más célra, vagyis három profilom van; ezeket össze kellene tolni, hogy egészben lássanak.

Ian McEwan: Amsterdam. Molly, a múzsa villámgyors szellemi és testi hanyatlást követően távozik az élők sorából. Temetésén négy férfi találkozik: egy zeneszerző, egy napilap szerkesztője, egy politikus, aki miniszterelnöki babérokra tör, és a megözvegyült férj. Valamennyien Molly szeretői voltak.

A zeneszerző és a szerkesztő jó barátok. A temetés után különös ígéretet tesznek egymásnak: ha az egyikük azt tapasztalja, hogy a másik Mollyhoz hasonló helyzetbe kerül, romlásnak indul, élete értelmetlenné válik, hibát hibára halmoz, akkor segít neki átjutni a túlvilágra. Ez a helyzet meglepő gyorsasággal bekövetkezik, és innen kezdve a cselekmény egy Hitchcock-krimi megállíthatatlan logikájával halad előre a végkifejletig.

Igen, egy krimi logikájával, de valójában nem ezt teszi a könyvet érdekessé, sőt, azt mondhatnánk, hogy ez a krimi-szál a könyv gyengéje. A két férfi története igazából nem egészében, hanem részleteiben érdekes. A részek jobbak az egésznél. Egyes jelenetek, például a szívsebész politikusfeleség reggele bravúrosan vannak megírva. A történet legérdekesebb figurája Clive, a zenszerző. A zeneszerzés kreatív tevékenység. Hogyan születik meg egy dallam és hogyan lesz belőle szimfónia? Mi történik alkotás közben a tudatban és a tudat alatt? Mit lehet elhatározni, és mi születik meg magától? Ha valaha újraolvasok valamit ebből a könyvből, akkor azt a szakaszt választom, amikor Clive a Tóvidékre indul.

Ha-Joon Chang a Cambridge-i Egyetemen dolgozik. Idén publikált egy könyvet „23 dolog, amit nem mondanak el neked a kapitalizmusról” címmel. A szerző arra szeretné felhívni az olvasók figyelmét, hogy nem kell mindent elhinni, amit e társadalmi rendszerrel kapcsolatban hallani szoktak. A cél tehát egyes gyakran hallott állítások megcáfolása vagy legalább megingatása. A fejezetek tartalma ennek megfelelően negatív, vagyis mindegyik valaminek a tagadása, gyengítése: szabad piac nincs, nem élünk posztindusztriális korban, a magasabb képzettségi szint önmagában nem tesz egy országot gazdagabbá, bár a kommunizmus összeomlott, még mindig tervgazdaságban élünk, stb.

Találtam benne egy fejezetet, amely azt a kérdést feszegeti, vajon a mosógépnek vagy az internetnek van nagyobb hatása a társadalomra. Az elejét még a könyvesbolt csendes magányában olvastam el, majd otthon fejeztem be.

Nos, Chang szerint a mosógép a nyerő, eddig legalábbis. Gondoljuk csak végig, mondja, mekkora változást hozott a mosógép és néhány más praktikus háztartási eszköz vagy berendezés (porszívó, gáztűzhely, vízvezeték stb.) a nők életében és ezáltal a munka és a család világában. Az 1890-es években az USÁ-ban a 35-44 éves női korosztály csak néhány százaléka dolgozott háztartáson kívül. Ma ez az arány 80% körül van. Ez után gondoljuk végig e változás következményeit: a nők társadalmi státuszának emelkedését, családon belüli pozíciójának megerősödését, mindezek nyomán az uralkodó családmodell átalakulását…

Ilyen horderejű forradalmi változást, állítja Chang, az internet egyelőre nem tudott produkálni. Miért mondjuk, miért érezzük mégis úgy, hogy „az internet mindent megváltoztat”? Azért, mondja Chang, mert az internet most hat ránk, és a jelenben, a bőrünkön érzett hatásokat hajlamosak vagyunk túlértékelni. A szerző óva inti a kormányokat meg a mindenféle segélyszervezeteket attól, hogy elvakítsa őket a „digitális forradalom”. Nem biztos, hogy egy szegény ország lakosainak leginkább laptopokra van szüksége. Lehet, hogy megbízható áramellátással és olcsóbb mosógépekkel többre mennének.

A technológia hatása a gazdasági és társadalmi fejlődésre sokkal komplexebb jelenség, mint hinnénk, zárja le a fejezetet Chang. Nem biztos, hogy igaza van (a jelek szerint ezt ő is tudja), de amit mond, elgondolkodtató. Tényleg: a mosógép vagy az internet?

Social shopping. Social commerce. Bajban lennék, ha most hirtelen le kellene fordítani ezeket a kifejezéseket. Közösségi vásárlás? Társasági kereskedelem? A lényeg az, hogy vannak emberek, akik számára a vásárlás közösségi élmény, vagy azt szeretnének csinálni belőle. A megbeszélés, a megvitatás, a közszemlére tétel, a megmutatás, a vélemények begyűjtése, mások befolyásolása és mások befolyása legalább annyira fontos, mint a megvásárolt cucc, vagy még fontosabb.

Vásároljunk közösen! A közösségépítés nagyon régi gondolat és technika a kereskedelemben. Az elektronikus kereskedelem új lehetőségeket teremtett a közösségépítésre. Akinek sikerül, nyerhet egy csomó ingyen ügynököt. Potyareklámot, ami persze negatív is lehet, vagyis vigyázni kell: a láthatóság mindig kockázatos.

Aki a vásárlásaiból közösségi bulit szeretne csinálni, most új lehetőségekkel próbálkozhat. Aki emelett lusta is, kísérletezhet például a Swipely-vel. Ha engedélyt ad rá, kártyás vásárlásai a kártya lehúzása után automatikusan megjelennek a weboldalon, ahol a többiek megnézhetik ezeket, kommentárokat fűzhetnek hozzájuk, egyszóval megindulhat a társasági élet. A kérdés az, hány ember akar így vásárolni, hányan fogják elunni néhány hét után, és hogy lehet ebből pénzt csinálni.

Az utazás jót tesz az olvasásnak. Szerhij Zsadan Depeche Mode című könyvét egy hosszabb úthoz választottam ki. A Modern Könyvtár sorozatban ritkán találok igazzán kedvemre valót, de ez kifejezetten jó vásár volt.

A szerző ukrán. Hősei fiatalok: tengenek-lengenek, isznak, kábítószereznek, elektricskákkal utaznak, mindenféle zavaros kalandokba keverednek. Mindenütt jó, de legjobb sehol. Légüres térben, kapaszkodók nélküli világban élnek. A múlt maradványai tragikomikus alakzatokat öltenek, a jövő előjelei úgyszintén. Egy darabig gyanakodtam: mi közöm van nekem ezekhez? Idővel azonban megszereti az ember ezeket a figurákat. Megszereti és megsajnálja.

A stílus bravúros, a fordítás nem kevésbé. Az amerikai szélhámos-prédikátor félrefordított harkovi produkciója óriási. A Depeche Mode-műsor a rádióban úgyszintén, de megemlíthetném a robbanószer-kézikönyvet is. Jó könyv. el kell benne merülni. Legjobb lenne talán elektricskán olvasni.

Múlt szombaton megtartottuk a Transnational Strategies kurzus első foglalkozását. Gyakorlati példánk a GE Healthcare volt, ahonnan Pozsony Balázs volt a vendégünk. Mielőtt átadtam neki a szót, két kérdésre hívtam fel a hallgatók figyelmét: (1) milyen nemzetközi stratégiát követ a cég, mit csinál globálisan és mit lokálisan; (2) milyen lehetőséget teremtenek a GE Healtcare termékei és szolgáltatásai egyes egészségügyi szolgáltatások globalizálására. Az utóbbihoz gondolatébresztőként egy, a diagnózisok digitális tárolásáról szóló filmet is becsatlakoztattam.

Módszeretani tanulság: a két kérdés együtt sok egy másfél órás foglalkozásra.