h�egy

Fürdés, torna napozás! Ezzel a filmes idézettel jeleztem tavaly, hogy némi pihenés, azaz szabadság következik. Most egy darabig ritkábbak lesznek a bejegyzések, de csak egy darabig, aztán ismét igyekszünk lendületbe jönni. Jó nyaralást mindenkinek!

Szépművészeti Múzeum: Rembrandt 400. Rézkarcok és rajzok a hazai gyűjteményből, többször láttam már őket, régi ismerősök.

Film: A Karib-tenger kalózai, második rész. Ahogy ez gyakran lenni szokott: az első rész jobb volt. A jó kalózfilm manapság ritkaság, ez sem igazán az. A jó kalózfilmhez történet kell, mese, aztán kell még ágyúsortűz, csáklyázás, kardpárbaj, fondorlat, csel, éjszakai belopakodás a kikötőbe vagy kilopakodás onnan, börtön, szökés, üldözés az alagútban, elásott kincs, falábú kapitány. Ilyesmi itt is van, de az egész nyakon van öntve valamilyen szörcsögős-maszkos kotyvalékkal, ami manapság valami miatt elengedhetetlen, a gyerekek ugyanis egyre kevésbé ijednek meg az ilyesmitől, hozzászoktak az undorító figurákhoz, kinyomott szemekhez, kivágott szívekhez, nyugodtan eszik tovább a pattogatott kukoricát. Az igazság az, hogy a történetet nem is értettem, valahol elvesztettem a fonalat, vége pedig nem is volt, nyilván jön a harmadik rész. 

Tegnap ott voltam az IVSZ Célok és Cselekvési tervek - Magyarország i2010 konferenciáján. Legyünk pontosak: ott voltam az ebédszünetig, azaz nagyjából délután 14:00 óráig, akkor ugyanis el kellett jönnöm, mert az iskolában még javában tart a tanév, ami bizonyos kötelezettségeket jelent.

Sajnáltam, hogy nem lehettem ott a délutáni műsoron, mivel a délelőtti rész kifejezetten érdekes volt. Sok „nagyágyú”, fontos döntéshozó ember, lendületes előadások többnyire olvashatatlan diákkal (zsúfoltság, lehetetlen színkombinációk, gyors ugrások) megtámogatva. Az apropót nem a megszorító intézkedések, hanem a reformprogram és a távlati stratégia adta. A megszorításokról valóban nem volt szó; a reformokról igen; stratégiát én nem láttam kibontakozni, de a kormány ezt mintha nem is vállalná fel, Kóka János egyszer szó szerint ki is mondta: ha klasszikus értelemben vett IT ágazati stratégiát akartok, csináljátok meg magatok. 

Szóval volt sok érdekes előadás. Átfogó értékelésre én nem vállalkozom, ráadásul az nem is lenne blogba való. A következőben csak néhány benyomást, rövid kommentárt, észrevételt szeretnék rögzíteni.

(1) A közönség, amíg én ott voltam, meglehetősen hallgatag volt (hogy kint mi folyt a pogácsás asztaloknál, azt nem tudom, én bent voltam), a „sajtótájékoztatón” is csak egy bágyadt kérdés érkezett. A hallgatagság alapvető oka megítélésem szerint az volt, hogy az előadók többsége megállt az elvi szintnél, az elvek többségével pedig aligha lehet vitatkozni: igen, legyen céltudatos, átlátható, olcsó, hatékony, racionális, igazságos, barátságos stb. A célokon sincs mit tépelődni: igen, nőjön a GDP, bővüljön a foglalkoztatás, legyen mindenki digitálisan írástudó, minden levelet elektronikusan küldeni, minden adatot egyszer be a nagy közös bázisba, megosztott szolgáltatások, áramvonalas folyamatok, versenyképesség, okos emberek, teljesítmény alapján jutalmazni,  meritokráciát építeni, utolérni az EU fejlett végét, stb.

Régóta tudjuk: probléma sohasem az elvekkel és a célokkal van, hanem a végrehajtással, az viszont gyakorlati dolog, azt látni kell, meg kell tapasztalni. A végrehajtás milyensége pedig az adott, sok tényező által meghatározott közeg függvénye: az érdek- és erőviszonyoké, az alkupozícióké, a kulturális háttéré, az apparátus felkészültségéé és viselkedési mintáié, a politikai viszonyoké és így tovább. Olyan dolgok ezek, amelyeket nagyon nehéz megváltoztatni.  Miért lenne most bármi másképp, mint ahogy egyébként lenni szokott? Hát, talán a válság miatt, ilyenkor mindenki egy kicsit összekapja magát.

(2) A kormány jól kitapintható kommunikációs deficittel indul. Mi ennek az alapvető oka? Az, hogy annak a helyzetnek az előidézésében, amit most tarthatatlannak mond, önmaga is döntő szerepet játszott. Legfeljebb azon lehet vitatkozni, mennyire volt az eddig viselkedése a hazai sajátos politikai folklór által meghatározott. Most tehát ezt kell mondania: emberek, eddig álarc volt rajtam, most viszont levetem: tessék ez az én igazi arcom, ezek az elveim, ezt és ezt fogom csinálni, annak ellenre, hogy eddig jó részt az ellenkezőjét csináltam.

Az emberek pedig ilyenkor megzavarodnak, és az kérdezik: ki is vagy te tulajdonképpen? Meg azt morogják: hiszem, ha látom. Azt mondtad, fontos a nyelvtudás, aztán hagytad, hogy sorvadjon az egyetemi nyelvoktatás. Azt mondtad, csökkenő adók, aztán megemelted őket.  Azt mondtad, a tudás társadalmát építjük, aztán ezt olyan emberekre bíztad, akiknek nem adsz fizetést, csak valami zsebpénzt.

A kormányzati kommunikáció, ha tágan értelmezzük, most is ellentmondásos. Egy hatalmon lévő politikai csoport ugyanis többféle módon kommunikál, nem csak szavakkal. Ebből a szempontból minden impulzus, benyomás, ami az embereket éri, kommunikációnak számít: kommunikáció a beszéd, az írás, kommunikáció egy döntés, valaminek a megcsinálása vagy meg nem csinálása, kommunikáció egy személyzeti lépés, egy adókulcs megváltoztatása, kommunikáció egy közérdeklődésre számot tartó bírósági ügy lezárása vagy le nem zárása, kommunikáció egy közpénzek körüli botrány kezelése. Ha a reformprogram elakad, a kormány elveszti a hitelességét. Ha belekezd, de a következő három-négy évben nem tud valóságos, az emberek számára érzékelhető eredményeket felmutatni, elveszti a következő választást.

(3) Az előadását szinte mindenki azzal kezdte: nézzétek, itt vannak a számok, a görbék az oszlopok: látjátok, mennyire le vagyunk maradva Európától? Három megjegyzés ehhez.

Az első: már régen nem Európához kellene mérnünk magunkat, IT vonalon pláne nem. Európa sok fontos tényező tekintetében le van maradva a világ más régiói mögött. Indiának egy sor sok ezer fős informatikai világcége van, nekünk nincs egy sem, a mi aktuális súlycsoportunk jóval lejjebb van. Az ICT kitörési pont nekünk - mondja a konferencia felhívása. A gond az, hogy több tucat ország mondja ugyanezt Romániától Kínán át Dél-Amerikáig. Ha egy ponton mindenki kitör, akkor ott nagy tülekedés lesz, és igen lendületesen kell kitörni, ha az ember nem a „futottak még” kategóriában akar szerepelni.

A második megjegyzés: én tisztelem a mérést és a számszerűsítést, de nekem a mai korban a minőségi, tartalmi kérdések fontosabbnak látszanak. Úgy két évvel ezelőtt az IHM egyik vezetőjének előadását hallgattam. Szép statisztikákat mutatott, emelkedő penetrációs mutatókat. Aztán valaki bátortalanul megkérdezte a közönségből: arra van-e valami, hogy mire használják azt a sok gépet? Azt nem tudom, mert az már nem az én asztalom, hanem egy másik minisztériumé - jött a válasz, és ennyiben is maradtunk. Úgy vélem, a következő időszakban a használatra, a használat minőségére, a használat által előállított értékre kell helyezni a hangsúlyt, és a haladást is ezzel kell mérni. Javult a nyelvtudás Magyarországon? Jobban értik a matematikát a végzős középiskolások? Több versenyképes hazai termék van a világpiacon?

A harmadik megjegyzés: örültem volna, ha az előadók a diáikon feltüntették volna az adataik forrását, és legalább egyvalaki megjegyezte volna: az adatok nagy része fölöttébb bizonytalan, a rájuk alapozott összefüggések (pl. az informatikai beruházások és a termelékenység viszonya, az IT-nek a társadalmi életre - munkanélküliség, vagyoni polarizálódás stb. -  gyakorolt hatása) vitatottak, számos kérdés tekintetében sötétben botorkálunk, amit állítunk, annak akár az ellenkezője is igaz lehet.

(4) Szeretem az őszinteséget, ezért örülök, amikor valaki bevallja: meglepődött, amikor azt tapasztalta, hogy az emberek egy intézkedése hatására nem úgy viselkedtek, ahogy elgondolta és szerette volna. Ez annak a beismerése, hogy nem ismeri az embereket. Sokszor tapasztalom, hogy a döntéshozók elképzelnek maguknak valakit, például egy önkormányzati alkalmazottat, egy tanárt, egy diákot, egy nyugdíjast, és aztán ennek az elképzelt embernek kínálnak valamit. Ilyenkor elvileg mindig fel kellene tenni a kérdést: létezik a valóságban ez az elképzelt ember? Ha nem, akkor milyen ez az ember a valóságban? Honnan jött, mit tud, milyen gondjai vannak, mitől fél, mire képes, mit szeretne? Egy ilyen konferencián jó lenne egy-két ilyen tárgyú, a demográfiai jellemzőknél jóval mélyebbre hatoló „antropológiai” előadást is hallani.

(5) Tegyük fel most végezetül, hogy én egy informatikai cég vezetője vagyok, eben a minőségben veszek részt az i2010 konferencián. Hoznom kell a negyedéves eredménytervet, hó végén fizetést kell adnom az embereknek, be akarom fizetni magamnak a nyári kalandtúrát. Ehhez üzlet kell, megrendelés, bevétel ma is, holnap is, a jövő évben is. Meghallgatva az előadásokat milyen érzésekkel megyek haza? Vegyes érzésekkel. Kormányzati megrendelések várhatóan lesznek: számos olyan tervet ismertettek itt, amelyeknek fontos és masszív informatikai komponensei vannak. Ez jó.

ITC iparpolitikát, céltudatos, módszeres, intenzív és kifinomult összjátékot a kormányzat, az iparág képviselői és más fontos szervezetek, csoportok (iskolák, kutatóhelyek, média stb.) között viszont egyelőre nem látok. Milyen összjátékot? Hát valami ilyesmit: itt egy stratégiai lehetőség, én ezt most megcélzom, te ezt fejleszted ki hozzá, te ezt és ezt fogod tantani, én hozok egy új törvényt, lobbizok Brüsszelben, megbzásokat adok... Hát ilyen egyelőre nem látszik a horizonton, vagy csak szétaprózva, kicsiben. Törj ki magad, ha akarsz és ha tudsz.         

Régi számítógépes feljegyzéseket rendezgetve bukkantam az alábbi idézetre. Egy londoni könyvtárban másoltam ki egy újságból 1996-ban, azaz pot tíz éve. A British Telecom egyik vezetője írta:

"Nálunk a mérnökök és a kereskedők a legfontosabb emberek. Ők harcolnak a frontvonalban. Mindenki másnak az a dolga, hogy az ő munkájukat segítse."

Nem tudom, a BT-nél sikerült-e ezt a szabályt betartani, de a tartalmával teljes egészében egyetértek. A bajok általában akkor kezdődnek, amikor megfeledkeznek róla. 

Mivel a munkahelyem a Margit híd budai hídfőjénél van, mostanában sokat gyalogolok. Van olyan nap, hogy többször is elbaktatok a kidőlt villanyoszlopok mellett. Veszélyes dolog az, amikor valami rozsdásodni, bomlani kezd a festék alatt, aztán az első komolyabb terhelésnél összeomlik, kidől. Lehet ez bármi: vasoszlop, bizalom, tudás, hit, kötődés, intézmény, rendszer…

Ez egy lírai bejegyzés volt. Először nem is akartam leírni, de aztán reggelizés közben egy napilapban átfutottam a sokadik cikket a magyar tudományos élet állapotáról, a Newsweek friss számában pedig egy több oldalas beszámolót a kelet-európai értelmiség elvándorlásáról.      

Az ember néha járjon utána, mi újság abban a műfajban, amiben tevékenykedik. A jelen műfaj a blog. Mivel több hírforrás is foglalkozott vele, megtaláltam és megnéztem a Dell új blogját. Bár nem szoktam blogkritikákat írni, azt kell mondanom: az indulás nekem tetszik.

Vállalati blog ez, vállalati emberek írják, a közönség meg válaszol, van tehát kommunikáció, és nem csak közlés. Rögtön itt az elején két film található. Ha ezeken valamilyen öltönyös úr vagy gazdagon sminkelt hölgy szólal meg és nyom le valamilyen betanult vagy súgógépről olvasott marketingszöveget, én máris továbbállok. De nem, a megszólalók egész normális vállalati embereknek tűnnek, akik normális hangon szólítják meg a látogatót. A hozzászólásokat cenzúrázzák egy kicsit, de erről egyrészt tájékoztatják az olvasót, másrészt marad kemény beszólás bőven. Ráadásul Dellék tanulékonynak is mutatkoznak, ami dicséretes tulajdonság.

Azért ha már a blogoknál tartunk, gondolkozzunk el valami általánosabban is. Egy delles bejegyzésre úgy 20-70 reakció érkezik, néha több is, de nem sokkal. Vajon mennyiben reprezentálják ezek a közvéleményt? Egy statisztikus valószínűleg azt mondaná: semennyire. Ezt azért ne feledjük el. Amit látunk: a Dell nevüket vállaló emberei többnyire álnevet használó, azaz névtelen partnerekkel vitatkoznak. Tanulni persze egyetlen véleményből is lehet.

A Dellre egyébként ráfér a kommunikáció, az árfolyama jó ideje lefelé ereszkedik, pillanatnyilag nem áll valami jól a HP-Lenovo-Dell hármas versenyben. Pedig valamikor ők számítottak a legmodernebbeknek a direkt elektronikus értékesítési rendszerükkel.

Az iskolákban azt tanítjuk, hogy a szőrös szívű kapitalisták minden fillérről alaposan megfontolják, érdemes-e kiadniuk. Úgy látszik, az informatikai beruházások kivételnek számítanak. A CIO Insight-ban nemrég közölt felmérés szerint a megkérdezett vállalatoknak csak 60%-a méri az IT üzleti értékét, és még ennél is kevesebben vannak azok, akik tőkemegtérülési kalkulációkat készítenek befektetés előtt és után.

A beszámoló az okokat nem elemzi, de lehet néhány tippünk: (1) a vállalatoknak mostanában sok pénzük van, ezért könnyebben költenek; (2) az IT fontosságát és megtérülését annyira biztosra veszik, hogy feleslegesnek tartják a számításokkal való bajlódást; (3) az informatikai beruházások értékeléshez - leginkább a bonyolult áttételes hatások és nem számszerűsíthető hasznok miatt - máig nem alakult ki megbízható és viszonylag könnyen használható módszertan. (Nemrég egy debreceni Ph.D hallgatóval beszélgettem erről, ő ezt a problémát választotta kutatási témájául.)

Én is úgy érzékelem, hogy nem is olyan régen, az informatikai beruházások visszaesése idején nagyobb volt az érdeklődés a megtérülési számítások iránt. Úgy látszik, ez az érdeklődés ciklikus természetű, és fordítottan arányos a rendelkezésre álló pénzzel. Mindenesetre kíváncsi lennék, hogyan viselkednének az informatikai beruházások egy újabb általános recesszió idején. A magam részéről több jelből arra következtetek, hogy ezt rövidesen megtapasztalhatom.

Pár napja az iWiW-ről írtam egy bejegyzést ebbe a naplóba, amihez Bülbül fedőnevű blogtársunk érdekes megjegyzéseket fűzött. Én is úgy gondolom, van itt több szál, amit tovább lehet szőni, elgondolkozva a világ folyásán, és ezekre nyilván vissza fogunk még térni.

Bülbül egyebek között a pénzszerzési modell kérdését feszegeti, konkrétabban azt, ki járt jól az iWiW eladásával, esetleg járhatott-e volna jobban, ha másképp dönt, például vár még egy kicsit, jobban kifuttatja az alkalmazást, még jobb ajánlatokra számítva. Ez a kérdés egyébként az én eredeti bolgbejegyzésemben említett szakmai összejövetelen is elhangzott, és ott is maradt a levegőben, ami nem meglepő, hiszen a „mi lett volna, ha...” típusú kérdésekre nem lehet egyértelműen válaszolni, viszont a róluk való beszélgetésekből, a különböző vélemények és álláspontok összehasonlításából sokat lehet tanulni.

Mindazonáltal szögezzünk le valamit: az iWiW eddigi útjában, a T-Online-nak való eladásban nincs semmi szokatlan. Ha körülnézünk a világban, leginkább a fejlett országokban, azt tapasztalhatjuk, hogy a „nagyoknak” való cégeladás manapság talán a legnépszerűbb pénzszerzési modell. Találj ki valamit, építs rá egy céget, futtasd fel valameddig, aztán add el valamelyik nagynak, például a Microsoftnak vagy a Google-nak. A cégeladási vonalon a másik lehetőség a tőzsdére vitel: ilyen is van, de jóval kevesebb, mint pár évvel ezelőtt, hazai viszonylatban pedig ez a megoldás gyakorlatilag nem létezik, tessék csak megszámolni, hány IT cég ment ki az elmúlt évtizedben a budapesti tőzsdére. A nagyoknak való eladás viszont él és működik, amit statisztikák is bizonyítnak.

Miért működik? Először is, mert van kínálat, vannak vállalkozók, van innováció, itt van az internetes, a webkettős cégek új hulláma, vannak jó ötletek. Van kereslet is: sok nagy infokommunikációs cég ki van tömve pénzzel, a portfoliójában nagy fejőstehenek vannak, és mivel a hagyományos piacaik tömegcikkesednek, túléretté válnak, esetenként hanyatlásnak indulnak, szorgalmasan keresik az új termékeket, hajszolják a „next big thing”-et, amit gyakran friss vállalkozások friss termékeiben vélnek megtalálni. Ha a felvásárlást és az integrációt okosan csinálják, az újdonság bekerül a nagy cég kiterjedt értékesítési gőzhengerébe, megnyílnak a bevételi csapok.

És még egy adalék mindehhez. Épp most olvastam egy cikket a biotechnológiai iparról a The Wall Street Journal hétvégi számában. Azt írják, ebben az iparágban is így mennek a dolgok. Vannak tőzsdére vitt vállalkozások is, de az újdonságok zöme cégfelvásárlás eredményeként a nagyoknál köt ki. A tőzsdén való megjelenés korábban sokkal népszerűbb volt, a helyzet azonban mára megváltozott: az amerikai statisztikák azt mutatják, hogy egy biotechnológiai IPO-ra hat cégfelvásárlás esik. A felvásárlók általában jóval többre értékelik a cég addig felhalmozott vagyonát, mint a tőzsde. A tőzsdei befektetők manapság óvatosak, elvárják, hogy vállalkozás bizonyítani tudja, rövid időn belül piacra dobható terméke, technológiája van. A nagy gyógyszergyárak viszont innovációra éhesek, van pénzük, megvan a szakértelműk, van globális terítési hálózatuk.

Találd ki, indítsd el, add el egy multinak, vágd zsebre a pénzt. Miért kellene keseregni ezen? Hát egyik kicsit azért, mert így nagyon beáll a mezőny: kik lesznek a dinoszauruszok kihívói?      

Magammal hoztam Angliából az Anglia Ruskin Egyetem számítástechnikai tanszékének prospektusát. Valódi prospektus ez, reklámcélból készült, hallgatókat akarnak vele toborozni. Rögtön itt az elején vagy pár nagybetűs sor egy sajátos gondolati csavarral. A következőket mondják a tépelődő diáknak: „Gyere hozzánk, most kell informatikát tanulni, ugyanis a 2005-ös Forester Report szerint az európai hallgatók érdeklődése annyira megcsappant e terület iránt, olyan kevés a IT vonalon diplomázók száma, hogy 2006-ban néhány cég már munkaerőhiányra számít.”

Az oktatási rendszer tehát egyebek között így reagált a század elején bekövetkezett IT recesszióra. Mások (vállalatok, befektetők, vásárlók, kormányzatok stb.) is reagáltak rá, és mint ez lenni szokott, egyesek túl-, mások alulreagáltak. Most kezdjük látni, kivel mi történt. A felsőoktatási ciklus hosszú, ha ma történik valami, több év múlva tapasztalhatjuk a következményeit.    

Ebben a naplóban gyakran szólunk Indiáról, ami nem véletlen, hiszen az ország felemelkedése az egyik leglátványosabb trend napjainkban. A magam részéről elsősorban az ottani információs ipart figyelem, de az „India” szóra máskor is felkapom a fejem.

Pár napja fejeztem be Edward Morgan Forster Út Indiába című könyvének olvasását. Már többször neki akartam fogni, de valami miatt azt hitem, ez valamilyen unalmas angol klasszikus, amit távolról tisztel az elmer. Kellemesen csalódtam: színes, érdekes, eleven könyv ez. E tulajdonságait a témán és a stíluson kívül elsősorban a finom rétegzettségének köszönheti. Legfelül egy krimiszerű történet fut rajta: egy angol hölgy érkezik Csandrapurba, ahol egy helyi orvos, Aziz doktor tanácsára meglátogatja a nevezetes barlangokat. Az egyik barlangban megtámadják. Lehetséges, hogy Aziz doktor a bűnös? Megáll a vád a lábán? Megtörtént a a támadás tulajdonképpen? Meg tudja védeni magát a doktor a nyilvánvalóan elfogult angol közigazgatással szemben? Nyomozás, tárgyalás, izgalom. A második réteg a gyarmatosító Anglia és a helyiek viszonya. Fent lehet tartani az angol uralmat? Emberi kapcsolataikban túl tudják tenni magukat a helyiek és az idegenek a politikai viszonyokon? Hogyan bontakozik ki, miben nyilvánul meg a britekkel szembeni ellenállás?

Ennyi akár elég is lenne egy jó könyvhöz, de van még két további réteg is: tulajdonképpen milyen viszony bontakozik ki Adela és Aziz doktor között? Utálják egymást? Vagy inkább vonzódnak egymáshoz, csak ezt maguknak sem merik bevallani? Lehet, hogy a hölgy csak szerette volna, ha Aziz színt vall a barlangban? Lehet, hogy ez a két ember egymásra talált, csak az adott körülmények között semmi esélyük? Végül itt a legmélyebb, legtitokzatosabb szint: mi mozgatja ezt az egész világot? Mit jelképeznek a barlangok a maguk tükörszerű falaival és visszhangos termeivel? Mivé alakítja a visszhang a szavakat?