Tegnap este az IVSZ szervezésében meghallgattam Kuthy Antal előadását ázsiai tapasztalatairól. Három országot vett górcső alá: Kínát, Vietnámot és Indonéziát. Színes és eleven élménybeszámoló volt: odament, körbejárta, megnézte, beszélt vele, kipróbálta, lefényképezte, lefilmezte, és a Mozaik étteremben összegyűlt társaságnak mindezt előadta.
A három ország közül valószínűleg Kínáról tudunk a legtöbbet, és az előadó is neki szánta a legtöbb időt. Nagy elhatározások, gyors fejlődés, óriási beruházások, magyarországnyi városok, erősödő márkanevek, mindezek egy sajátos szocialista-kapitalista politikai közegben, ahol burjánzik a piac, de a gazdaságot még felülről irányítják - és irányítják is, vagyis terveket csinálnak, amiket végrehajtanak. Óriási érdeklődés minden irányból, áramlik a tőke befelé, áramlanak a kínai áruk és vállalakozások kifelé. A penetrációs adatokat tekintve még elmaradott, de az abszolút számokat nézve óriásira nőtt informatikai és távközlési infrastruktúra, amely több lépcsőfokot átugorva egyből az élvonalat célozza meg. Hatalmas költségvetésekkel rendelkező, egy-egy kisebb ország GDP-jét megmozgató pártvezetők, kormányhivatalok, polgármesterek. Növekvő és fejlődő felsőoktatási rendszer, aktív, az innovációs folyamatokba és az üzleti életbe szervesen bekapcsolódó egyetemek, amelyek közül jó pár kiemelt támogatást kap és nyugati mintákat követve építkezik. A levegő vibrál a feltörekvő első generációs emberi energiától, kitörési vágytól, tenniakarástól, lendülettől.
Jól érezhető: itt kis partizáncsapatok nem jutnak messzire, ide nehéztüzérség kell.
Vietnámban és Indonéziában más a helyzet. Vietnám hátrébb áll a fejlődésben: a bicikliket már felváltották a motorok, de az autókra még várni kell. A kivetített fényképek és videóbejátszások azonban itt is nyüzsgő életet mutatnak. Ami számunkra talán a legfontosabb: az országban úgy 5-6000 ember beszél magyarul, akik küzül sokan magas beosztásban vannak. Minisztériumokban magyarul is lehet tárgyalni, személyes kapcsolatokat, egykori kollégiumi élményeket lehet feleleveníteni. Indonéziában jók a kormányzati kapcsolataink, de az üzleti lehetőségek egyelőre kevés kivételtől eltekintve kihasználatlanok.
Szóval Ázsiában élet van, lendület, koncepció, fejlődés: van szándék, van vízió, de van következetes végrehajtás is. Robogó vonat ez, foglalta össze a mondanivalóját Kuthy Antal, amire meg lehet próbálni felkapaszkodni, de az ember legalább arra vigyázzon, hogy el ne üsse. Ha akarunk valamit, akkor azt szervezetten és koncentráltan kell csinálni. Az akciót az üzletnek kell vezérelnie, neki kell kézen fognia az államot és azt mondani: ezt és ezt akarom, most gyere velem és segíts, mert ide és ide csak veled tudok bejutni.
A magyar piac nagysága korlátozott, aki növekedni akar, annak kifelé kell tekintenie. Kifelé, de merre? Az egyes cégek előtt a következő lehetőségek állnak: (1) a régióban maradni, azaz beszállni az elmaradottabb országok fejlesztési programjaiba és/vagy tevékenységeket venni át a fejlettebbektől, (2) megcélozni Amerikát egyes jól megválasztott piaci résekben, (3) csinálni valamit Ázsiában, koncentráltan támadni a Kínai piacot, hídfőállást építeni Vietnámban, kelet-közép-európai hídfőállást biztosítani a terjeszkedő ázisai nagyvállalatoknak folyamatban lévő és tervezett nyugati hódításaikhoz.
Szóval érdekes előadás volt, sok mindenen el kell gondolkodni utána. Fel lehet tenni például azt a kérdést, milyen szerepe lesz a jövőben a nagy ázsiai országoknak az informatikai és a távközlési iparban, hogyan alakul át a nemzetközi munkamegosztás. Amit most látunk: India előnyeit és adotságait kihasználva szolgáltató nagyhatalommá vált, Kína pedig a gyártást koncentrálja, amihez hatalmas belső piacot is biztosít. Mindkét ország nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy feljebb kapaszkodjon az értékláncban, és nem eredménytelenül: kutatnak, fejlesztenek, egyre több és egyre jobb mérnökük van, egyre bonyolultabb, igényesebb tevékenységeket vesznek át. Versenyezhetnek egymással, de politikai ellentéteiket félretéve össze is foghatnak, szervesen kiegészíthetik egymást. A régió egyes kevésbé fejlett országai felzárkózhatnak mögéjük, de addig is olcsó munkaerőt biztosíthatnak a fejlesztési programokhoz, üzleti vállalkozásokhoz.
Választhatunk azonban más látószöget is. Thomas Friedman például azt firtatja bestselleré vált könyvében: megvannak -e a szükséges feltételek a világban a három nagy régió, azaz Európa, Észak-Amerika és Ázsia párhuzamos fejlődéséhez, van e-ehhez elég erőforrás: nyersanyag, olaj, légtér, víz, tiszta levegő meg minden, ami még kell, és amiből a lendületbe jött ázisaiak a korábbinál jóval többet fogyasztanak; kibírja-e a Föld, hogy az eddiginél sokkal többen éljenek a mai fejlett országok életszínvonalán, ugyanannyit fogyasszanak, autózzanak, építkezzenek, repüljenek, mint az ottaniak. Van-e elég forrás ehhez, vagy egy nagy régió csak úgy tud emelkedni, ha egy másik stagnál vagy romlik a pozíciója.
De a filozófiai magasságok helyett egyelőre maradjunk a praktikus kérdéseknél. Kíváncsian várom, mire jut a hazai informatikai ipar Ázsiával, sikerül-e hadrendbe állítani a nehéztüzérséget, sikerül-e az üzletnek és a kormányzatnak összehangoltan fellépni, a szaporodó uniós felsőoktatási programok mellett megjelennek-e az Ázsiára koncentráló üzleti tantárgyak és szakirányok is. Mert jó lenne, ha így lenne.
